Édenkert

A héber gan-ʿÉden kifejezés szó szerint „Éden kertjét” jelenti. A Teremtés könyvében az Éden tágabb vidéknek látszik, amelyben Isten kertet ültet; ezért a pontosabb értelmezés nem egyszerűen „Éden, a kert”, hanem „kert Édenben”. A héber gan kertet, gyümölcsöst vagy művelt kertterületet jelent. Az ʿÉden szó a bibliai szövegben a kerttel, a gyönyörűséggel és a bőséggel kapcsolódik össze, de nyelvtörténetileg valószínűleg az akkád edinu közvetítésével a sumer edin („síkság, sztyeppe, nyílt terület”) szóval is összefüggésbe hozható. A héber olvasó számára ugyanakkor a szó a „gyönyörűség, öröm, bőség” jelentéskörével is társulhatott; ezért lett az Éden a prófétai és költői szövegekben a virágzó, termékeny, Istentől megáldott állapot képe.

A paradicsom szó a görög paradeiszosz közvetítésével került a keresztény nyelvekbe. A görög szó óperzsa eredetű: a pairi-daēza eredetileg körülkerített parkot, kertet vagy királyi vadaskertet jelentett. A Septuaginta, a héber Biblia görög fordítása ezt a szót használta a Teremtés könyvének kertjére is, innen terjedt el a latin paradisus és a magyar „paradicsom” forma. A szó jelentése a bibliai és keresztény hagyományban fokozatosan bővült: jelölhette az ősidők kertjét, a boldog túlvilági állapotot, a mennyei üdvösséget és az eszkatologikus élet fájának helyét is.

A magyar vallási nyelvben az „Édenkert”, „Paradicsomkert” és „Paradicsom” részben felcserélhetően is előfordul, de nem teljesen azonos hangsúlyú kifejezések. Az Édenkert elsősorban a Ter 2–3 elbeszélésének kertjét jelöli; a Paradicsom tágabb értelemben lehet az elveszített boldog állapot, a halott igazak boldog állapota vagy a végső üdvösség képe; a mennyország pedig a keresztény teológiában az Istennel való végleges életközösség és Isten színelátásának állapota.

A magyar köznyelvben a „paradicsom” szó a kerti növényt és annak termését is jelenti. Ez a jelentés nem azonos a bibliai Paradicsommal, de jól mutatja, hogyan válhat egy vallási eredetű vagy vallási nyelvben megerősödött szó hétköznapi jelentésűvé. Hasonló nyelvi folyamat figyelhető meg olyan kifejezéseknél is, mint a „manna”, az „édeni állapot” vagy a „babiloni zűrzavar”.

A Teremtés könyve második és harmadik fejezete az embert kertben mutatja be. A szöveg szerint Isten megformálta az embert a föld porából, élet leheletét lehelte belé, majd Édenben kertet ültetett, hogy az ember ott éljen. A kert fái „szemre kívánatosak és eledelre jók”; közepén az élet fája és a jó és rossz tudásának fája áll.

Az ember feladata nem tétlen szemlélődés, hanem a kert „művelése és őrzése”. A bibliai szöveg ezzel az emberi munkát és felelősséget már az eredeti állapot részeként mutatja be. A munka fáradságossága és a föld átkozottsága csak a bűnbeesés után jelenik meg; maga a kert gondozása a teremtett világra irányuló rendezett emberi hivatás jele. Ezért az Éden a modern keresztény ökológiai gondolkodásban is fontos képpé vált: a „művelni és őrizni” parancsa a természet felelős gondozását, nem pedig önkényes kizsákmányolását fejezi ki.

A kert elbeszélésének középpontjában a parancs és a próbatétel áll. Isten engedélyezi a kert fáinak gyümölcseit, de megtiltja a jó és rossz tudásának fájáról való evést. A „jó és rossz tudása” nem pusztán azt jelenti, hogy az ember felismeri az erkölcsi különbségeket. A bibliai és teológiai értelmezésben inkább arra utal, hogy az ember saját kezébe akarja venni a jó és rossz végső meghatározását: úgy akar dönteni, mintha önmaga volna az erkölcsi rend forrása.

A kígyó a parancs értelmét kérdőjelezi meg, az emberpár pedig a bibliai elbeszélés szerint megszegi Isten parancsát. A Teremtés könyvének legrégibb rétegében a kígyó „ravasz” élőlényként szerepel, és nem kap kifejezett személyazonosítást a Sátánnal. A későbbi zsidó és keresztény hagyomány azonban a kísértő kígyót egyre határozottabban a gonosszal, majd a Sátánnal kapcsolta össze; az Újszövetségben a Jelenések könyve beszél az „ősi kígyóról”, akit ördögnek és Sátánnak nevez.

A bűnbeesés következménye a szégyen, az Istentől való elrejtőzés, a férfi és nő közötti feszültség, a munka fáradsága, a halál tapasztalata, végül a kertből való kiűzetés. A bibliai szöveg nem nevezi meg a tiltott gyümölcs fajtáját. A nyugati művészetben gyakran almának ábrázolták, részben a latin malum („rossz”) és mālum („alma”) szójátékszerű egybeesése, részben az alma európai kulturális ismertsége miatt.

A kiűzetés után Isten kerubokat és villogó lángpallost állít az élet fájához vezető út őrzésére. A motívum a későbbi zsidó és keresztény hagyományban az elveszített élet, az emberi halandóság és a visszanyerendő Paradicsom képévé vált.

Az Éden-elbeszélés műfajának meghatározása a bibliatudomány és a teológia egyik fontos kérdése. A szöveg egyszerre őstörténeti elbeszélés, etiológiai magyarázat — vagyis az ember jelen állapotának eredetét magyarázó történet —, teológiai tanítás a bűnről és a kegyelemről, valamint szimbolikusan gazdag elbeszélés az emberi szabadságról.

A modern történeti-kritikai kutatás a Ter 2–3 elbeszélését az ókori Közel-Kelet irodalmi és vallási környezetében vizsgálja. Ez a megközelítés a szöveg forrásait, nyelvét, szerkesztését, párhuzamait és műfaját elemzi. A katolikus teológia ezzel összeegyeztethetőnek tartja, hogy a bibliai szöveg teológiai igazságot közöl akkor is, ha nem modern értelemben vett természettudományos vagy térképészeti beszámolóként olvassák.

A bibliai elbeszélésben az Éden ezért több szinten értelmezhető. Jelentheti az első emberpár lakóhelyét a szöveg világán belül; jelképezheti az ember eredeti harmóniáját; magyarázhatja a halál, szégyen, erkölcsi megosztottság és fáradság tapasztalatát; és előképe lehet annak a végső állapotnak, amelyben az élet fája és az Istennel való közösség ismét hozzáférhetővé válik.

Az Édenkert a bibliai hagyományban az ember eredeti rendeltetését mutatja be. A teremtett világ jó, az ember Isten képmása, a kert pedig az Istennel, önmagával és a világgal való rendezettség helye. A keresztény teológia ezt az állapotot gyakran az eredeti szentség és eredeti igazságosság fogalmaival írja le. Egyszerűen fogalmazva: az ember nem idegenként állt Istennel szemben, hanem olyan állapotban volt, amelyben élete középpontja Isten barátsága volt.

A katolikus hagyomány természeten kívüli, latin eredetű szóval praeternaturális adományokról is beszél. Ez nem azt jelenti, hogy az ember istenné vált volna, hanem hogy Isten olyan ajándékokat adott neki, amelyek túlmutatnak a puszta biológiai természeten: belső rendezettséget, a haláltól való eredeti mentességet, a szenvedéstől és a rendezetlen kívánságtól való védettséget, valamint harmóniát a teremtett világgal.

Ezt a teológiai hagyomány gyakran hármas harmóniaként írja le:

Az áteredő bűn tanát a katolikus teológia nem úgy érti, mintha minden ember személyesen elkövette volna Ádám és Éva tettét. A tanítás lényege, hogy az emberiség olyan állapotba születik, amelyben az eredeti kegyelmi harmónia elveszett. Hétköznapi hasonlattal: nem az újszülött személyes bűnéről van szó, hanem arról, hogy az emberi család már sérült örökséget hordoz; az ember hajlik a jóra, de belső rendezetlenséget, halandóságot és önzésre való hajlamot is tapasztal.

A keresztény hagyományban ezért Ádám története Krisztus felől kap teljes értelmet. Pál apostol Krisztust „új Ádámként” állítja szembe az első Ádámmal: amint az első ember engedetlenségéhez a bűn és a halál tapasztalata kapcsolódik, úgy Krisztus engedelmessége az élet és megigazulás forrása. A párhuzam nem mechanikus azonosság, hanem tipológia: az Ószövetség eseményei és alakjai az Újszövetségben teljesedő isteni mű előképeiként olvashatók.

A katolikus és ortodox hagyományban gyakran megjelenik Mária mint „új Éva” gondolata is. Éva engedetlenségével szemben Mária hite és engedelmessége — az angyali üdvözletben kimondott „legyen nekem” — a megváltás történetében az isteni kegyelem szabad elfogadásának jele. Ez a párhuzam nem Éva egyoldalú hibáztatását szolgálja, hanem a férfi és nő közös emberi történetét helyezi a bűn és a kegyelem távlatába.

A zsidó hagyományban az Édenkert a Teremtés könyvének kertje, az emberi kezdet, a bűn és halandóság magyarázatának része, de a későbbi zsidó irodalomban a Gan Eden az igazak túlvilági boldogságának helyeként vagy állapotaként is megjelenik. A rabbinikus irodalomban a Gan Eden gyakran az igazak jutalmához kapcsolódik, ahol a boldog állapotot tanulás, Isten közelsége és a jövő világának reménye fejezi ki.

A zsidó értelmezésben a Teremtés könyvének elbeszélése nem vezet a keresztény értelemben vett áteredő bűn dogmájához. A bűnbeesés súlyos következményekkel jár, de az ember erkölcsi felelőssége, a Tóra parancsainak teljesítése, a megtérés és Isten irgalma áll a középpontban. Éva szerepét a zsidó hagyomány sem egységesen tárgyalja: vannak értelmezések, amelyek erősebben hangsúlyozzák az asszony szerepét, mások Ádám felelősségét és az emberpár közös engedetlenségét emelik ki.

Egyházatyák és középkori hagyomány

Az egyházatyák az Édent gyakran történeti, allegorikus és tipologikus értelemben egyaránt olvasták. Az allegorikus értelmezés jelképes olvasatot jelent: a kert, a fák, a folyók vagy az élet fája lelki valóságokra utalhatnak. A tipologikus értelmezés az Ószövetség eseményeit az Újszövetség előképeként magyarázza: az élet fája például Krisztus keresztjére vagy az örök élet ajándékára utalhat.

Szent Ágoston nagy hatással volt a nyugati áteredőbűn-tan kialakulására. Értelmezésében az Éden-elbeszélés nem csupán az első emberpár története, hanem az emberi akarat rendetlenné válásának és a kegyelem szükségességének magyarázata. Ágoston hangsúlyozta, hogy az emberi szív nyugtalan, amíg Istenben meg nem nyugszik; az Éden elvesztése így nem pusztán régi esemény, hanem az ember belső szétszakítottságának teológiai képe is.

A középkori teológia részletesen kidolgozta az eredeti igazságosság, az áteredő bűn és a kegyelem viszonyát. Aquinói Szent Tamás az első ember állapotát az isteni kegyelem és az emberi természet rendje felől értelmezte: az ember természetes képességei önmagukban jók, de teljes rendezettségükhöz és végső céljukhoz Isten kegyelme szükséges.

Katolikus tanítás

A katolikus tanítás szerint az Éden-elbeszélés középpontjában az ember eredeti istenkapcsolata és annak elvesztése áll. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint az első emberpár eredeti szentségben és igazságosságban élt, az Istennel való barátság pedig belső és külső harmóniával járt együtt. A bűnbeesés e rend felbomlását jelenti: az ember bizalmatlanul fordul Isten felé, saját akaratát Isten rendje fölé helyezi, és ennek következménye a szenvedés, a halál és az erkölcsi küzdelem.

A katolikus dogmatika ezért különbséget tesz a bűn személyes tette és az áteredő bűn állapota között. Az áteredő bűn nem személyes bűn minden emberben, hanem az eredeti szentségtől megfosztott állapot, amelyben az ember természetének sebesültsége megmutatkozik. A keresztség eltörli az áteredő bűnt, de a rendetlen kívánság, a szenvedés és a halál tapasztalata megmarad mint a földi küzdelem tere.

A liturgiában az Éden és a Paradicsom képei különösen húsvéti összefüggésben jelennek meg. A húsvéti vigília teremtés-olvasmánya, a keresztségi liturgia és a keresztfa életfaként való értelmezése azt fejezi ki, hogy a megváltás nem egyszerűen visszatérés a kezdeti kertbe, hanem a teremtés felemelése Krisztus halála és feltámadása által. A keresztség a keresztény értelmezésben belépés Krisztus életébe, vagyis az elveszített istenközösség helyreállításának kezdete.

II. János Pál pápa testteológiájában a Teremtés könyvének Éden-elbeszélése az ember eredeti magányának, egységének és mezítelenségének témáival kapcsolódik össze. Ezek a fogalmak nem pusztán pszichológiai állapotokat jelölnek, hanem azt fejezik ki, hogy az ember személy, aki önátadásra, közösségre és szeretetre hivatott. Joseph Ratzinger értelmezésében a teremtés- és bűnbeesés-elbeszélés az ember szívének rendjéről, a szabadság és igazság kapcsolatáról, valamint arról szól, hogy az ember nem önmaga teremti meg a jó és rossz végső mércéjét.

Ortodox és protestáns hangsúlyok

A keleti ortodox teológiában az Éden és a bűnbeesés témája gyakran az ember istenképiségével és a theószisszal, vagyis az isteni életben való részesedés hivatásával kapcsolódik össze. A bűn nemcsak jogi értelemben vett vétek, hanem az élet, gyógyulás és istenközösség elvesztése; Krisztus műve ezért gyógyítás, újjáteremtés és az ember eredeti hivatásának helyreállítása is.

A protestáns hagyományokban az Éden-elbeszélés a bűn radikalitásának és a kegyelemből való megigazulás szükségességének alapvető bibliai háttere. A reformátori teológiában Luther és Kálvin hangsúlyozta, hogy az ember a bűn után önerejéből nem képes eljutni az Istennel való helyes kapcsolatra. A református hagyományban a „teljes romlottság” kifejezés nem azt jelenti, hogy az ember minden cselekedete a lehető legrosszabb, hanem azt, hogy a bűn az ember egész valóját — értelmét, akaratát, vágyait és kapcsolatait — érinti, ezért a kegyelem nem kiegészítés, hanem megmentő isteni kezdeményezés.

Az iszlám hagyományában Ádám története a Koránban is megjelenik, de a részletek és a teológiai hangsúlyok eltérnek a bibliai és keresztény értelmezéstől. A Korán több helyen beszél Ádámról, a tiltott fáról, Iblísz kísértéséről és a kertből való leszállásról. Az iszlám nem tanítja az áteredő bűn keresztény fogalmát: Ádám vétke nem öröklött bűnként terjed tovább, az ember pedig saját tetteiért felelős.

A Korán hangsúlyozza Ádám bűnbánatát és Isten megbocsátását. A földi élet az iszlám értelmezésben nem az áteredő bűn állapota, hanem próbatétel és felelősség tere. Az arab dzsanna („kert”) a Koránban az üdvösség kertjét is jelöli. Ez részben rokonítható a paradicsomkép általános vallástörténeti motívumaival — kertek, víz, gyümölcsök, béke, jutalom —, de nem azonos a keresztény Éden- és megváltástannal.

Az Édenkert motívumai az ókori Közel-Kelet tágabb kulturális környezetében is értelmezhetők. A kert, az életadó víz, az isteni lakóhely, a szent hegy, az élet fája, a halhatatlanság keresése és az özönvíz túlélőjének távoli boldog lakóhelye több mezopotámiai és nyugat-sémi szövegben is megjelenő motívumok. A Dilmunról szóló sumer hagyományban például tiszta, betegség és öregség nélküli tér jelenik meg, amelyet a vallástörténeti kutatás gyakran paradicsomi jellegű motívumként tárgyal.

A Gilgames-eposz különösen fontos párhuzamokat kínál a halhatatlanság elvesztésének témájához. Gilgames megtalálja az ifjúságot visszaadó növényt, de egy kígyó ellopja tőle, miközben fürdik; a motívum a kígyó, az élet és az elveszített halhatatlanság kapcsolatát más kulturális formában jeleníti meg. Az Adapa-mítoszban a hős isteni eledelhez és italhoz juthatna, de félreértés vagy rossz tanács miatt elutasítja azt; ez a történet szintén az elhibázott halhatatlanság motívumkörébe tartozik.

Ezek a párhuzamok nem jelentik szükségképpen azt, hogy a Teremtés könyve egyszerűen átvett vagy lemásolt volna korábbi történeteket. A biblikus kutatás inkább közös kulturális motívumkincsről, irodalmi átdolgozásról és teológiai újraértelmezésről beszél. A Teremtés könyvében az Éden-elbeszélés sajátos hangsúlya az egyetlen Teremtő Isten, az ember erkölcsi szabadsága, a parancs, a bűn és az Istennel való kapcsolat sérülése.

A Teremtés könyve szerint Édenből folyó ered, amely a kertet öntözi, majd négy ágra szakad: Pisónra, Gihónra, Hiddekelre és Perátra. A Hiddekel hagyományosan a Tigrissel, a Perát pedig az Eufráteszszel azonosítható. A Pisón és Gihón azonosítása bizonytalan, ezért az Édenkert földrajzi helyére számos elmélet született.

A földrajzi azonosítások három fő irányba sorolhatók. Az egyik a Tigris és Eufrátesz felső folyásvidékét, az örmény–anatóliai hegyvidéket vagy a mai Törökország, Örményország és Irán határvidékét tekinti lehetséges háttérnek, mivel innen erednek a nagy mezopotámiai folyók. A másik a dél-mezopotámiai, Perzsa-öböl környéki térségre figyel, ahol a Tigris és az Eufrátesz vízrendszere, a mocsárvidékek és az utolsó jégkorszak utáni tengerszint-emelkedés földrajzi hátteret adhatott egyes későbbi azonosításoknak. A harmadik irány a Gihónt a Nílushoz vagy Kús valamely afrikai, arábiai vagy mezopotámiai értelmezéséhez kapcsoló hagyományokat vizsgálja.

A kutatásban általános óvatosság szükséges. A Ter 2,10–14 nem modern földrajzi leírásként olvasandó, hanem ókori elbeszélő-teológiai szövegként. A négy folyó motívuma az Éden bőségét és egyetemes jelentőségét is kifejezheti; a négyes szám a bibliai szimbolikában gyakran az egész földre vagy teljességre utal. Ezért a földrajzi hipotézisek ismertetése mellett külön kell tartani a szöveg teológiai jelentését.

Az Éden motívuma a bibliai hagyományban nem zárul le a kiűzetéssel. A prófétai szövegekben a jövő üdvössége gyakran paradicsomi képekkel jelenik meg: a puszta kertté változik, a terméketlen föld Édenhez hasonlóvá lesz, és a béke képei a teremtés eredeti harmóniáját idézik.

Az Újszövetségben a „Paradicsom” szó kevésszer fordul elő, de jelentős helyeken. Jézus a jobb latornak azt ígéri: „ma velem leszel a paradicsomban”; Pál a „harmadik ég” és a Paradicsom látomásáról beszél; a Jelenések könyve pedig a győztesnek az élet fájáról ígér enni Isten Paradicsomában.

A Jelenések könyvének végső látomásában az Éden képei visszatérnek, de átalakult formában. Az új Jeruzsálemben élet vize folyik, az élet fája gyümölcsöt terem, és a fa levelei a nemzetek gyógyulására szolgálnak. Ez a kép nem egyszerű visszatérés a kezdeti kertbe, hanem a teremtés végső beteljesedése: a bűn, halál és átok nélküli közösség Istennel. A keresztény eszkatológia szerint az újjáteremtés nem az ókori kert változatlan visszaállítása, hanem felemelt és dicsőséges állapot: feltámadott test, új ég és új föld, valamint Isten végleges jelenléte a megváltott teremtésben.

A keresztény művészetben és liturgikus képzeletben ezért az Éden, a keresztfa, az élet fája és az új Jeruzsálem gyakran egymásra utaló motívumok. A középkori himnuszok és képi ábrázolások a megváltást olykor úgy mutatják be, mint az élet fájához vezető út újbóli megnyitását Krisztus keresztje által.

A modern teológiában, irodalomkritikában és pszichológiában az Éden-elbeszélést gyakran az emberi tudat, felelősség és szabadság eredettörténeteként is értelmezik. Ilyen olvasatban a kiűzetés a gyermeki ártatlanság elvesztésének, az erkölcsi felelősségre ébredésnek és a felnőtt emberi élet ambivalenciájának képe. A „jó és rossz tudása” így nem puszta információszerzés, hanem az a tapasztalat, hogy az ember felelőssé válik saját döntéseiért.

A pszichológiai olvasatok — például a mélylélektani vagy jungi ihletésű értelmezések — nem helyettesítik a vallási és teológiai értelmezést, hanem a szöveg kulturális hatását magyarázzák. Ezek szerint az Éden azért maradt erős jelkép, mert egyszerre szól az elveszített biztonságról, a szabadság kockázatáról, a bűntudatról, a vágyott otthonról és az emberi fejlődés fájdalmas szükségességéről.

Az Édenkert a zsidó, keresztény és iszlám hagyományon túl az európai művészet, irodalom és köznyelv egyik legfontosabb képe lett. A középkori kódexfestészetben, reneszánsz és barokk festészetben az Éden gyakran buja, állatokkal teli kertként jelenik meg; a bűnbeesés és a kiűzetés pedig az emberi állapot drámai magyarázataként kap képi formát. Hieronymus Bosch, id. Jan Brueghel, Giovanni di Paolo és más művészek ábrázolásai nemcsak bibliai jeleneteket, hanem koruk természet-, ember- és üdvösségképét is kifejezik.

Az irodalomban az elveszített Paradicsom motívumát különösen John Milton Elveszett paradicsom című eposza tette meghatározóvá. Dante Alighieri Isteni színjáték című művében a földi Paradicsom a Purgatórium hegyének tetején jelenik meg, a megtisztulás és a mennyei boldogság felé vezető út határpontjaként. A modern kultúrában az Éden képe filmekben, zenében és irodalomban is visszatér; gyakran az elveszített ártatlanság, a természethez való vágyott visszatérés vagy az emberi önismeret drámájának jelképe.

A magyar nyelvben a „paradicsomi állapot”, „édeni boldogság” és „elveszített paradicsom” kifejezések az ártatlanság, a béke, a bőség, a természet közelsége vagy a vissza nem hozható kezdet képei. A vallási hagyományban azonban az Éden nem pusztán idilli természetkép, hanem az Istennel való kapcsolat, az emberi szabadság, a felelősség és az üdvösségtörténet drámájának helye.

Az Édenkert képe a mai vallási és kulturális gondolkodásban több okból maradt eleven. Egyrészt az elveszített ártatlanság szimbóluma: arra utal, hogy az ember vágyik egy rendezetlen konfliktusoktól, félelemtől és haláltól mentes állapotra. Másrészt a felelősség képe: az ember nem birtokosként, hanem gondviselőként áll a kertben, amelyet művelnie és őriznie kell. Harmadrészt az emberi szabadság drámájának képe: a jó és rossz tudásának fája arra emlékeztet, hogy a szabadság nem önkény, hanem bizalom, igazság és engedelmesség kapcsolatában válik emberivé.

A keresztény értelmezésben az Éden végső jelentése nem nosztalgia a múlt iránt, hanem remény. Az elveszített kert képe az új teremtés ígéretébe torkollik: az élet fája nem csupán a kezdetben áll, hanem a Jelenések könyvének végén is, a megváltott teremtés közepén.

• A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest. Lásd különösen: 374–379, 385–412, 1217–1222, 1262–1266.
• Magyar Katolikus Lexikon. „Éden”; „Paradicsom, Paradicsomkert”; „Áteredő bűn”.
• New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás. Gale, Detroit–Washington, 2003. „Eden, Garden of”; „Paradise”; „Original Justice”; „Original Sin”.
• Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I, q. 94–102; I–II, q. 81–83.
• Driscoll, James F.: „Terrestrial Paradise”. In The Catholic Encyclopedia. Robert Appleton Company, New York, 1912.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest.
• Ferenc pápa: Laudato si’. 2015.
• II. János Pál: Férfinak és nőnek teremtette őket. A test teológiája.
• Joseph Ratzinger: In the Beginning... A Catholic Understanding of the Story of Creation and the Fall. Eerdmans, Grand Rapids, 1995.
• Komoróczy Géza: Az ókori Kelet. Ókor, 2006/3–4.
• Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár. A „paradicsom” szócikk.
• Cassuto, Umberto: A Commentary on the Book of Genesis. Magnes Press, Jerusalem; angol kiadás: 1961.
• Speiser, E. A.: Genesis. Anchor Bible. Garden City, 1964.
• Westermann, Claus: Genesis 1–11: A Commentary. Augsburg, Minneapolis, 1984.
• Wenham, Gordon J.: Genesis 1–15. Word Biblical Commentary. Word Books, Waco, 1987.

• Magyar Katolikus Lexikon: Éden
• Magyar Katolikus Lexikon: Paradicsom
• Catholic Encyclopedia: Terrestrial Paradise

• Ádám és Éva
• Az ember bukása
• Áteredő bűn
• A jó és rossz tudásának fája
• Mennyország
• Isten országa
• Új ég és új Föld
• Teremtés könyve