Nesztoriosz

A Nesztoriosz körüli vita nem pusztán arról szólt, hogyan kell Máriát nevezni. A kérdés mélyebb tétje az volt, hogyan kell beszélni Jézus Krisztusról, aki a keresztény hit szerint egyszerre valóságos Isten és valóságos ember. A vita megértéséhez három egyszerű kérdést érdemes különválasztani:

• Kicsoda Krisztus? – A keresztény hit szerint az örök Ige, Isten Fia.
• Micsoda Krisztus? – Isteni természete szerint valóságos Isten, emberi természete szerint valóságos ember.
• Kiről állítjuk a születést, szenvedést és halált? – Nem egy külön emberi személyről, hanem ugyanarról az egy Fiúról, aki emberi természete szerint született, szenvedett és halt meg.

Nesztoriosz attól tartott, hogy ha Máriát egyszerűen Theotokosz-nak, vagyis „Istenszülőnek” nevezik, az úgy hangozhat, mintha az örök Ige isteni természete Máriától kezdődött volna, vagy mintha az istenség önmagában szenvedhetne. Ezért a Christotokosz, vagyis „Krisztusszülő” címet tartotta biztonságosabbnak.

Cirill és követői viszont úgy látták, hogy a Theotokosz cím elutasítása Krisztus személyes egységét veszélyezteti. Érvelésük szerint Mária nem az isteni természet eredete, de akit szült, az nem puszta ember, hanem személye szerint maga az örök Fiú. Ezért a cím elsősorban nem Máriáról, hanem Krisztusról szóló állítás volt.

A vita üdvtani jelentőségűnek számított. Ha ugyanis a kereszten nem ugyanaz az egyetlen Fiú szenved emberi természete szerint, hanem csak egy Istennel kapcsolatban álló ember, akkor a megváltás alanya nem maga Isten Fia volna. Ezzel szemben az epheszoszi és később a khalkédóni tanítás azt kívánta kifejezni, hogy Jézus Krisztus egyetlen személy: ugyanő valóságos Isten és valóságos ember.

A görög Νεστόριος név magyar alakja Nesztoriosz. A latin és több nyugat-európai nyelvű szakirodalomban a Nestorius alak használatos.

A „nesztorianizmus” elnevezés a későbbi teológiai és egyháztörténeti hagyományban azokat a krisztológiai tanokat jelöli, amelyeket az epheszoszi zsinat Nesztoriosz nevéhez kapcsolva elítélt. A kifejezés használata azonban óvatosságot igényel. Nem minden, amit a későbbi szerzők „nesztoriánusnak” neveztek, vezethető vissza közvetlenül Nesztoriosz saját tanítására.

A későbbi vitákban a „nesztoriánus” jelző gyakran polemikus címkévé vált. Olyan teológiai irányokra is alkalmazták, amelyek nem feltétlenül Nesztoriosz személyes tanítását követték, hanem inkább az antiochiai hagyományhoz hasonlóan Krisztus valóságos emberségét és a két természet megkülönböztetését hangsúlyozták. Ezért a modern szakirodalom gyakran megkülönbözteti Nesztoriosz történeti személyét, a későbbi „nesztorianizmust” és a Keleti Egyház tényleges teológiáját.

A Keleti egyház és annak mai örökösei, különösen az Asszír keleti egyház, Nesztorioszt nem eretnekként, hanem az antiochiai hagyomány egyik tekintélyes tanítójaként tartják számon. A nyugati és bizánci hagyományban ezzel szemben neve a krisztológiai tévedés egyik klasszikus példájává vált. Sebastian P. Brock ezért nevezte a „nesztoriánus egyház” kifejezést félrevezető megnevezésnek.

A katolikus egyház és az Asszír keleti egyház 1994-es közös krisztológiai nyilatkozata szerint mindkét hagyomány megvallja Krisztus igaz istenségét és igaz emberségét, valamint azt, hogy istensége és embersége egy személyben, összezavarás és szétválasztás nélkül egyesült. A nyilatkozat azt is elismerte, hogy az Asszír keleti egyház Máriát „Krisztus, a mi Istenünk és Üdvözítőnk anyjaként”, a katolikus hagyomány pedig „Isten anyjaként” és „Krisztus anyjaként” szólítja meg. A dokumentum e kifejezéseket ugyanazon krisztológiai hit eltérő liturgikus és teológiai nyelvezeteként értelmezi.

Származása és képzése

Nesztoriosz a szíriai Germaniciában, a mai Kahramanmaraş területén született, feltehetően a 380-as években. A források születési évét nem adják meg pontosan; a szakirodalomban 381 utáni, illetve kb. 386 körüli dátum egyaránt előfordul. Egyes hagyományok perzsa eredetű családi háttérről tudnak, de ezek részletei nem ellenőrizhetők teljes bizonyossággal.

Képzése az antiochiai teológiai környezethez kötődött. Az antiochiai hagyomány általában józanabb, történeti és nyelvi szempontokra figyelő bibliaértelmezéssel, valamint Krisztus valóságos emberségének erős hangsúlyozásával jellemezhető. A hagyomány Mopszvesztiai Theodorosszal is kapcsolatba hozza Nesztorioszt, de közvetlen tanítványi viszonyuk nem minden részletében bizonyítható.

Nesztoriosz szerzetesként és papként az Antiochia közelében fekvő Euprepiosz-kolostorhoz kötődött. Kortársai és későbbi életrajzi hagyományai szerint jelentős szónoki tehetsége volt. Ez a képesség nagy szerepet játszhatott abban, hogy a császári udvar figyelme rá irányult.

Konstantinápolyi pátriárkává választása

I. Sziszinniosz konstantinápolyi pátriárka halála után II. Theodosius császár Nesztorioszt jelölte a konstantinápolyi püspöki székre. Felszentelésére 428. április 10-én került sor.

A kinevezésnek egyházpolitikai jelentősége is volt. Konstantinápoly az új császárvárosként egyre nagyobb tekintélyt kívánt magának, miközben a régebbi keleti központok, különösen Alexandria és Antiochia, féltékenyen őrizték saját befolyásukat. A fővárosi klérus belső megosztottsága miatt az udvar számára előnyösnek tűnhetett egy kívülről érkező, erős szónoki hírnévvel rendelkező püspök választása.

Az 5. században a teológia nem pusztán elvont tudományos kérdés volt. A császári hatalom az egységes hitet a birodalmi rend egyik feltételének tekintette. Ezért egy olyan vita, amely püspököket, szerzeteseket, udvari köröket és városi tömegeket osztott meg, politikai jelentőséget is kapott.

Konstantinápolyi működése

Pátriárkaként Nesztoriosz kezdetben a korábban elítélt vagy vitatott keresztény csoportokkal szemben lépett fel. Források említik az arianus, makedoniánus, novatiánus és más közösségekkel szembeni intézkedéseit. E tevékenysége illeszkedett a késő antik császári egyházpolitika törekvéséhez, amely a niceai hitvalláshoz kötött egyházi egységet kívánta erősíteni.

A kemény fellépés azonban hamarosan feszültségeket keltett. Nesztoriosz nem volt a főváros helyi egyházi viszonyainak embere, és antiochiai háttere miatt idegenként jelent meg a konstantinápolyi klérus egy része előtt. Szónoki tehetsége tekintélyt adott neki, de határozott és olykor éles hangú fellépése ellenfeleket is szerzett.

A cím jelentése

A konfliktus 428 végén vagy 429 elején éleződött ki. Nesztoriosz környezetéhez tartozó egyik pap, Anasztasziosz nyilvánosan kifogásolta, hogy Máriát Theotokosz-nak nevezzék. Nesztoriosz nem határolódott el ettől az állásponttól, hanem saját prédikációiban is óvatosabb nyelvhasználatot sürgetett.

A Theotokosz cím a görög theosz („Isten”) és tiktó („szülni”) szavakból ered. Magyarul többnyire „Istenszülő” vagy „Istenanya” alakban adják vissza. A cím az epheszoszi meghatározás szerint nem azt állítja, hogy Mária az isteni természet forrása volna. Azt fejezi ki, hogy Mária gyermeke nem pusztán egy Istennel különleges kapcsolatban álló ember, hanem személye szerint maga az örök Fiú.

Előd István dogmatikai megfogalmazása szerint az anyaság nem „valamire”, hanem „valakire” irányul: az anya nem természetet, hanem személyt szül. Krisztus esetében ez a személy az örök Fiú. Ezért mondható Mária Isten anyjának, nem úgy, mintha az istenséget mint istenséget hozta volna létre, hanem úgy, hogy a megtestesült Istent emberi természete szerint szülte.

Nesztoriosz érvei

Nesztoriosz attól tartott, hogy a Theotokosz cím magyarázat nélküli használata félrevezető lehet. Szerinte az egyszerű hívők úgy érthetik, mintha az örökkévaló Istennek Máriától lenne kezdete, vagy mintha az isteni természet önmagában születhetne, növekedhetne, szenvedhetne és meghalhatna. Ezért a Christotokosz, vagyis „Krisztusszülő” címet részesítette előnyben.

Egyes fennmaradt szövegei alapján Nesztoriosz nem feltétlenül a Theotokosz cím minden használatát akarta kizárni. Inkább azt kívánta elkerülni, hogy a cím az isteni és emberi természet összekeverését sugallja. A későbbi kutatás ezért különbséget tesz Nesztoriosz óvatossága és a neki tulajdonított szélsőséges „két Krisztus”-tanítás között.

Nesztoriosz fő gondja az volt, hogy a keresztény hit szerint Isten változhatatlan és önmagában szenvedhetetlen. Ha tehát azt mondjuk, hogy „Isten született” vagy „Isten szenvedett”, ezt nem úgy kell érteni, mintha az isteni természet önmagában változott volna. A katolikus és ortodox válasz szerint azonban az állítás alanya nem egy elvont természet, hanem Krisztus személye: ugyanaz az örök Fiú született és szenvedett emberi természete szerint.

Cirill válasza

Alexandriai Cirill szerint Nesztoriosz megfogalmazásai veszélyeztették Krisztus személyes egységét. Cirill attól tartott, hogy ha Mária csak „Krisztusszülő”, de nem „Istenszülő”, akkor Jézusban mintha két külön alany lenne: egy emberi Jézus és egy vele összekapcsolódó isteni Ige. Cirill számára a megtestesülés lényege éppen az volt, hogy maga az örök Ige lett emberré.

Cirill második Nesztorioszhoz írt levele szerint nem egy közönséges ember született előbb Máriától, akibe később leszállt az Ige, hanem maga az Ige egyesítette magával a teljes emberi természetet, és így született test szerint Máriától. Ezért az epheszoszi meghatáozás szerint a Theotokosz cím Krisztus egységének védelmét szolgálta.

Konstantinápolyban a vita gyorsan túlterjedt a szűk teológiai körökön. Euszebiosz, a későbbi dorylaeumi püspök, Nesztorioszt Szamoszatai Pál adopcianizmusához hasonlította. Az adopcianizmus olyan felfogás, amely Krisztust puszta emberként értelmezi, akit Isten különleges módon fiává fogadott. Nesztoriosz maga nem ezt tanította, de ellenfelei úgy vélték, hogy megfogalmazásai ebbe az irányba vezethetnek.

Proklosz, a későbbi konstantinápolyi pátriárka szintén a Theotokosz cím védelmében szólalt fel. A vita így egyszerre vált dogmatikai, liturgikus és egyházpolitikai kérdéssé.

Személy és természet közérthetően

A vita egyik nehézsége az volt, hogy a felek nem mindig ugyanabban az értelemben használták a „természet”, „személy”, „lényeg” és „megjelenési forma” szavakat. Mai egyszerűsítéssel: a „természet” arra válaszol, hogy valaki micsoda, a „személy” pedig arra, hogy kicsoda. A későbbi khalkédóni megfogalmazás szerint Krisztus egyetlen személy, de két természetben létezik: valóságos Isten és valóságos ember.

A görög teológiai nyelvben ezekhez a kérdésekhez kapcsolódott a phüszisz („természet”), az ouszia („lényeg”), a hüposztaszisz („önálló létmód”, később „személy”) és a proszópon („arc”, „szerep”, „személyes megjelenés”) kifejezés. Az 5. században e szavak jelentése még nem minden összefüggésben volt rögzített. Ami az egyik teológiai közegben helyes megkülönböztetésnek tűnt, a másikban Krisztus kettéosztásának benyomását kelthette.

A probléma egyszerűen így fogalmazható meg: amikor Jézus születik, szenved vagy meghal, kiről beszélünk? Egy külön emberi személyről, akihez az Ige csatlakozott, vagy magáról az örök Fiúról, aki emberré lett? Cirill és az epheszoszi zsinat álláspontja szerint az alany maga az örök Fiú. Nesztoriosz ezzel szemben úgy akarta őrizni a két természet különbségét, hogy sokak szerint nem fejezte ki elég világosan ezt az egyetlen személyi alanyt.

Az antiochiai és az alexandriai hangsúly

Az 5. századi krisztológiai viták hátterében részben az antiochiai és alexandriai teológiai hagyomány eltérő hangsúlyai álltak. Az antiochiai hagyomány erősen védte Krisztus teljes emberségét, és igyekezett világosan megkülönböztetni az isteni és emberi természet sajátosságait. Az alexandriai hagyomány ezzel szemben különösen Krisztus egységét hangsúlyozta: azt, hogy a megtestesülésben nem két külön cselekvő alany működik, hanem az örök Ige lett emberré.

E különbséget nem szabad leegyszerűsíteni úgy, mintha Antiochia csak „emberi”, Alexandria pedig csak „isteni” Krisztust tanított volna. Mindkét hagyomány a niceai hit keretei között kívánta megfogalmazni Krisztus misztériumát, de eltérő veszélyeket tartott szem előtt. Nesztoriosz és az antiochiaiak az isteni és emberi természet összekeverésétől tartottak. Cirill és az alexandriaiak attól féltek, hogy Krisztus kettéosztása megszünteti a megtestesülés és a megváltás valóságát.

A tulajdonságok közlésének elve

A communicatio idiomatum, magyarul a tulajdonságok közlésének elve azt jelenti, hogy mivel Krisztusban nem két személy, hanem egyetlen személy van, ugyanarról az egy Krisztusról lehet emberi és isteni állításokat tenni. Ezért mondhatja a keresztény hagyomány, hogy „Isten Fia szenvedett” – nem úgy, mintha az isteni természet önmagában szenvedhető volna, hanem úgy, hogy az egyetlen isteni Fiú emberi természete szerint valóban szenvedett.

Schütz Antal dogmatikai megfogalmazása szerint Krisztusban az isteni és emberi tulajdonságok ugyanazon személyen keresztül állíthatók, mert minden állítás végső alanya a konkrét személy. A tulajdonságok közlését ezért csak az tagadhatja, aki Krisztusban két külön alanyt vesz fel; Schütz szerint ezért kellett az Egyháznak e kérdést először a nesztorianizmussal szemben kifejezetten megvédenie.

Ezt a hétköznapi nyelv felől is meg lehet közelíteni. Ha valaki egyszerre király és apa, akkor mondhatjuk: „a király karjába vette gyermekét”. Ezzel nem azt állítjuk, hogy a királyi méltóság mint elvont tulajdonság karba vett valakit, hanem azt, hogy az a személy, aki király, apaként cselekedett. Hasonlóképpen: amikor a keresztény teológia azt mondja, hogy Isten Fia szenvedett, nem az isteni természet változását állítja, hanem azt, hogy az a személy, aki Isten Fia, emberi természetében vállalta a szenvedést.

Két ellentétes veszély

Az 5. századi krisztológiai vitákban két ellentétes veszély jelent meg. Az egyik az volt, hogy Krisztust annyira kettéválasztják, hogy az isteni és emberi természet mögött két külön személy vagy két külön cselekvő alany látszik. Ezt kapcsolta a hagyomány Nesztoriosz nevéhez.

A másik veszély az volt, hogy Krisztus isteni és emberi természetét annyira összevonják, hogy embersége nem marad teljesen valóságos. Ezt a későbbi vitákban Eutükhész és a monofizita irányok kapcsán tárgyalták. A monofizitizmus olyan irányt jelöl, amely Krisztusban az egyesülés után csak egy természetet vallott, vagy legalábbis úgy beszélt róla, hogy az emberi természet teljessége háttérbe szorult.

Epheszosz elsősorban az első veszélyre adott választ: Krisztus nem osztható két Fiúra vagy két alanyra. Khalkédón később mindkét végletet kizárta: Krisztus egyetlen személy, de két természetben létezik, összekeverés és szétválasztás nélkül.

A konstantinápolyi vita híre Alexandriába is eljutott. Cirill először az egyiptomi szerzetesekhez fordult, majd levelezésbe kezdett Nesztoriosszal. Első levele még a békés rendezés lehetőségét kereste, de már ekkor világossá tette, hogy a Theotokosz cím elfogadását a hit szabályához tartozónak tekinti.

Nesztoriosz első fennmaradt válasza Cirillnek nem részletes dogmatikai értekezés volt, hanem rövid és feszült hangú levél. Ebben elsősorban Cirill küldöttének eljárását és a vita kezelését kifogásolta. A későbbi levélváltás azonban már egyértelműen dogmatikai jellegűvé vált. Nesztoriosz továbbra is azt hangsúlyozta, hogy az istenség nem szenvedhet, és hogy a születésre, szenvedésre és halálra vonatkozó állításokat nem szabad úgy megfogalmazni, mintha azok az isteni természet sajátosságai lennének.

Cirill végül Rómához fordult. I. Celesztin pápa 430-ban zsinatot tartott Rómában, amely elítélte Nesztoriosz tanítását, és visszavonást követelt tőle. A pápa Cirillt bízta meg az ítélet közlésével és végrehajtásával. Cirill ezután zsinatot tartott Alexandriában, majd harmadik leveléhez csatolta híres tizenkét anatémáját. Az anatéma itt egyházi elítélést és az egyházi közösségből való kizárást jelentett.

Az antiochiai püspökök némelyike Cirill anatémáiban apollinarista vagy monofizita irányba hajló megfogalmazásokat sejtett. Az apollinarizmus olyan tanítás volt, amely Krisztus teljes emberi lelkét nem vallotta megfelelően; a monofizita irány pedig Krisztus emberi és isteni természetének összemosásától tűnt veszélyesnek. Nesztoriosz ezért Cirill tanítását az isteni és emberi természet összekeverésével vádolta, és a császártól egyetemes zsinat összehívását kérte.

II. Theodosius a zsinat összehívásáról szóló rendeletet 430. november 19-én adta ki, a gyűlést 431 pünkösdjére tűzve ki Epheszoszba.

A zsinat összehívása

Az epheszoszi zsinatot II. Theodosius császár hívta össze a Nesztoriosz és Cirill közötti vita rendezésére. A helyszín kiválasztása sem volt közömbös. Epheszosz városa erősen kötődött Mária tiszteletéhez, és helyi püspöke, Memnón Cirill szövetségesének számított.

A zsinatra több püspöki csoport érkezett. Cirill alexandriai püspökei és szövetségesei időben jelen voltak, míg János antiochiai pátriárka és a keleti püspökök késtek. Candidianus császári biztos az eljárási rend betartását kívánta felügyelni, és ellenezte, hogy a zsinat az antiochiaiak megérkezése előtt végleges döntést hozzon.

Az első ülés és Nesztoriosz letétele

Cirill 431. június 22-én megnyitotta a zsinat első ülését, még az antiochiai püspökök megérkezése előtt. Nesztoriosz Epheszoszban tartózkodott, de nem jelent meg az ülésen. Álláspontja szerint az eljárás szabályossága kétséges volt, és nem fogadta el, hogy ellenfelei vezessék a tanácskozást.

Az ülésen felolvasták a vitához tartozó leveleket, köztük Cirill második Nesztorioszhoz írt levelét és Nesztoriosz válaszát. A jelen lévő püspökök Cirill levelét a niceai hittel összhangban állónak, Nesztoriosz tanítását pedig attól eltérőnek ítélték. A zsinat első ülése Nesztorioszt letette és kiközösítette.

A döntés nyelvezete a korabeli zsinati iratok súlyos, polemikus stílusát követte. Enciklopédikus szempontból fontos különbséget tenni a zsinati ítélet teológiai tartalma és a modern történeti leírás semlegesebb nyelvezete között.

Az antiochiai ellenülés

Néhány nappal később, az antiochiai küldöttség megérkezése után János antiochiai pátriárka és a keleti püspökök külön ülést tartottak. Ők Cirillt és Memnón epheszoszi püspököt ítélték el. Így Epheszoszban nem egyszerű, zavartalan tanácskozás zajlott, hanem két egymással szemben álló püspöki csoport döntései ütköztek.

A császári udvar eleinte ingadozott. Theodosius először az eljárások érvényességét is kétségessé tette, majd a főbb szereplők felügyelet alá helyezését is elrendelte. A konstantinápolyi szerzetesek, udvari csoportok, püspöki küldöttségek és városi demonstrációk jelentős szerepet játszottak abban, hogy a császári döntés végül Nesztoriosz eltávolítását erősítette meg.

A pápai legátusok és a zsinati döntés

A római legátusok csak az első ülés után érkeztek meg Epheszoszba. Jelenlétükben a korábbi döntést megerősítették, és Celesztin pápa álláspontját a zsinat tekintélyével kapcsolták össze.

A zsinat nem új hitvallást alkotott, hanem a niceai hitvallást tekintette mércének, és megtiltotta más hit előadását vagy szerkesztését. Ezért pontatlan az az állítás, hogy Epheszoszban „új hitvallást” fogadtak volna el Krisztus természetéről. A zsinat a niceai hit értelmezéseként ítélte el Nesztoriosz tanítását.

A 433-as egyesülési formula

Az epheszoszi események után a vita nem zárult le azonnal. Cirill és az antiochiai János között 433-ban jött létre megegyezés, amelyet gyakran egyesülési formulának neveznek. Ez a szöveg egyszerre vallotta, hogy Krisztus tökéletes Isten és tökéletes ember, az Atyával egylényegű istensége szerint és velünk egylényegű embersége szerint, továbbá hogy a két természet egységben találkozik. Ezért egy Krisztust, egy Fiút és egy Urat kell vallani.

A 433-as formula fontos lépés volt a későbbi khalkédóni megfogalmazás felé. Megpróbálta összeegyeztetni Cirill egységhangsúlyát az antiochiai természetmegkülönböztetéssel. A megállapodás azonban nem rehabilitálta Nesztorioszt, és hívei vagy feltételezett követői közül sokan továbbra is bizalmatlanul tekintettek Cirill formuláira.

Miután letették a pátriárkai székről, Nesztoriosz először visszatért korábbi kolostorába, az Antiochia közelében fekvő Euprepiosz-kolostorba. A további rendezés fokozatosan alakult ki: 431-ben még nem azonnal távoli száműzetésbe került, hanem korábbi szerzetesi környezetébe vonult vissza. Utódját, Maximiánoszt 431. október 25-én szentelték fel Konstantinápoly püspökévé.

435-ben II. Theodosius rendeletben elítélte Nesztoriosz írásait, és azok megsemmisítését rendelte el. Nesztorioszt később Egyiptomba, a Nagy Oázis vidékére száműzték. Ez a mai Egyiptom területén, a Líbiai-sivatag egyik távoli oázisvidékén feküdt.

Száműzetésének utolsó éveiről a források ellentmondásosak és erősen pártosak. A nesztoriánus hagyomány gyakran szentként és szenvedő hitvallóként mutatja be, míg ellenfelei olykor „eretnekhez méltó” halálról szóló történeteket kapcsoltak hozzá. A modern kutatás ezért óvatosan kezeli a halálának pontos körülményeire vonatkozó hagyományokat.

Egyes hagyományok szerint Marcianus császár a khalkédóni zsinat előtt vissza akarta hívni Nesztorioszt, ezt azonban a modern kutatás nem tekinti bizonyítottnak. Hivatalos dokumentum nem támasztja alá, és politikailag sem valószínű, hogy a császár Nesztoriosz nyílt rehabilitációjára törekedett volna.

Nesztoriosz valószínűleg megérte a khalkédóni zsinat idejét vagy annak közvetlen előzményeit. Késői apológiájában úgy vélte, hogy I. Leó pápa Flavianushoz írt levele, a Tomus ad Flavianum, az ő álláspontját igazolja Cirillel szemben. Ez azonban Nesztoriosz saját értelmezése volt, nem a khalkédóni zsinat hivatalos rehabilitációja.

Halálát hagyományosan 451 körülre teszik, de egyes számítások szerint 452 vagy 453 is lehetséges. Valószínűleg egyiptomi száműzetésében vagy annak közelében halt meg.

Nesztoriosz írásai nagyrészt elvesztek, részben azért, mert 435-ben császári rendelet tiltotta és megsemmisítésre ítélte műveit. Fennmaradt szövegei töredékesek. Ellenfelei idézeteiben, zsinati aktákban, latin és szír fordításokban, illetve későbbi gyűjteményekben maradtak meg.

Levelek és homíliatöredékek

Friedrich Loofs 1905-ben Nestoriana címmel gyűjtötte össze és adta ki Nesztoriosz fennmaradt töredékeit. A gyűjtemény leveleket, homíliarészleteket és ellenfelei műveiben megőrzött idézeteket tartalmaz. Különösen fontosak Celesztin pápához és Cirillhez írt levelei, mert ezek közvetlenül tanúskodnak arról, hogyan próbálta megfogalmazni saját krisztológiáját.

A Máriáról szóló homíliatöredékek alapján Nesztoriosz egyszerre hangsúlyozta Krisztus egységét és a természetek megkülönböztetését. Szövegeiben visszatérő gondolat, hogy Krisztus természete szerint kettős, fiúsága szerint azonban egy. Ez mutatja, hogy Nesztoriosz nem egyszerűen két külön Krisztust kívánt hirdetni. Ugyanakkor azt is mutatja, hogy az egység pontos teológiai alapját nem úgy fejezte ki, ahogy azt Cirill és az epheszoszi zsinat megkövetelte.

Liber Heraclidis

Nesztoriosz legismertebb késői műve a Liber Heraclidis. A mű görög eredetije elveszett, de szír fordítása fennmaradt. A kéziratot a 19. század végén fedezték fel, Paul Bedjan 1910-ben adta ki, G. R. Driver és Leonard Hodgson pedig 1925-ben angol fordításban jelentette meg.

A mű apológia: Nesztoriosz saját elítélését, Cirill teológiáját, az epheszoszi eseményeket és a későbbi krisztológiai vitákat értelmezi benne. Jelentősége abban áll, hogy nem csupán ellenfelei idézetein keresztül, hanem saját késői önértelmezése alapján is vizsgálhatóvá teszi tanítását. A mű használata azonban óvatosságot kíván, mert késői, fordításban fennmaradt és szövegtörténetileg összetett forrás.

Kétes vagy neki tulajdonított művek

Nesztoriosz neve alatt több későbbi vagy kétes hitelességű szöveg is fennmaradt. A neki tulajdonított ellenanatémák hitelessége vitatott, és a szakirodalom jelentős része nem tekinti őket biztosan Nesztoriosz műveinek. A keletszír liturgikus hagyományban ismert, Nesztoriosz nevéhez kapcsolt anafora szerzősége szintén nem azonosítható egyszerűen a történeti Nesztoriosszal.

Nesztoriosz saját álláspontja

Nesztoriosz saját szándéka szerint Krisztus istenségének változhatatlanságát és szenvedhetetlenségét akarta megvédeni. Nem tekintette Krisztust puszta embernek, és nem beszélt nyíltan két Fiúról. Azt tanította, hogy az isteni és emberi természet Krisztusban szoros egységben áll, de a természetek sajátosságait nem szabad összekeverni.

Ezzel együtt a katolikus, ortodox és khalkédóni hagyomány szerint Nesztoriosz kifejezésmódja nem biztosította kellően Krisztus személyes egységét. A problémát nem pusztán az okozta, hogy két természetet vallott, hiszen ezt később Khalkédón is megfogalmazta, hanem az, hogy az egységet gyakran összekapcsolódásként, méltóságbeli egységként vagy a két természet közös megjelenéseként írta le. Ellenfelei szerint ez azt a benyomást keltette, mintha Krisztusban két konkrét alany kapcsolódna össze.

A „nesztorianizmus” mint későbbi dogmatikai címke

A későbbi dogmatikai irodalomban a „nesztorianizmus” rendszerint azt a tanítást jelöli, amely Krisztusban két személyt vagy két alanyt feltételez, és ezért megtagadja, hogy Mária valóban Theotokosz-nak nevezhető. Ez a dogmatikai típus nem azonos minden részletében Nesztoriosz saját fennmaradt állításaival.

A különbségtétel különösen azért fontos, mert az egyházatyák és zsinatok vitanyelvezete gyakran polemikus. Az ellenfél álláspontját sokszor annak vélt következményei alapján írja le. Nesztoriosz esetében ezért külön kell választani saját teológiai szándékát, tényleges megfogalmazásait, valamint azt a tanrendszert, amelyet a későbbi hagyomány az ő nevéhez kapcsolt.

A katolikus dogmatikai értelmezésben az epheszoszi ítélet lényege nem Mária önálló felmagasztalása volt, hanem Krisztus egységének védelme. Ha ugyanis az, aki Máriától született, nem személye szerint maga az örök Ige, akkor kérdésessé válik, hogy a megtestesülésben és a kereszten valóban Isten Fia cselekszik-e üdvözítő módon. A Theotokosz cím ezért a megtestesülés valóságát és az egyetlen Krisztus személyi egységét fejezte ki.

Khalkédón és a későbbi újraértékelés

A khalkédóni zsinat 451-ben úgy fogalmazta meg Krisztus hitét, hogy egy és ugyanazon Fiút, Urunk Jézus Krisztust kell vallani két természetben, összeelegyítés, változás, megosztás és szétválasztás nélkül. A khalkédóni definíció egyszerre zárta ki Eutükhész természetösszeolvasztó irányát és azt a tanítást, amely Krisztust két Fiúra vagy két személyre osztaná.

Nesztoriosz a Liber Heraclidis-ben úgy vélte, hogy a khalkédóni kéttermészet-tan és Leó pápa levele az ő álláspontjához áll közel. A khalkédóni zsinat azonban nem rehabilitálta Nesztorioszt. Elfogadta Cirill Nesztoriosz elleni leveleit is, miközben Leó pápa levelét is beemelte a khalkédóni ortodoxia alapvető dokumentumai közé. A zsinat jelentősége éppen abban állt, hogy Cirill egységteológiáját és Leó kéttermészetű krisztológiai nyelvét egy közös dogmatikai formulában próbálta összefoglalni.

A 20. századi kutatásban Nesztoriosz megítélése jelentősen árnyaltabbá vált. A Liber Heraclidis hozzáférhetővé válása után több kutató azt hangsúlyozta, hogy Nesztoriosz saját tanítása nem azonosítható egyszerűen a későbbi tankönyvi „nesztorianizmussal”. Aloys Grillmeier szerint Nesztoriosz formulái vitathatók, sőt több ponton elégtelenek, de mögöttük fontos teológiai feltevések is felismerhetők.

Más kutatók óvatosabbak a rehabilitációval kapcsolatban. A vita nem pusztán félreértés volt, hanem valós teológiai, egyházi és politikai konfliktusok összefonódása. Cirill számára a kérdés a megtestesülés és a megváltás alanyi egységét érintette. Ugyanakkor a zsinati eljárás körülményei, az antiochiaiak késése, a párhuzamos ülések és a császári udvar ingadozása miatt az epheszoszi eseményeket történetileg nem lehet puszta dogmatikai döntésként leírni.

A Keleti Egyházban

Az epheszoszi zsinat után az antiochiai és kelet-szíriai teológiai közegben tovább éltek azok a krisztológiai hangsúlyok, amelyeket ellenfeleik Nesztoriosz nevéhez kötöttek. A perzsa területen élő Keleti Egyház fokozatosan külön fejlődési utat járt be a Római Birodalom egyházaitól. Ebben szerepet játszott a birodalmi határ, a szászánida politikai környezet, valamint az a törekvés is, hogy a perzsa keresztények ne tűnjenek a római császár vallási befolyása alatt álló közösségnek.

A Keleti Egyház teológiai hagyományában különösen Diodórosz tarszoszi, Mopszvesztiai Theodorosz és Nesztoriosz vált jelentős tekintéllyé. E tanítók nem egyszerűen Nesztoriosz személyes követői voltak, hanem egy szélesebb antiochiai és keletszír teológiai örökség képviselői. A nyugati és bizánci források ezért gyakran „nesztoriánusnak” nevezték ezt az egyházat, de a modern szakirodalom nagy része hangsúlyozza, hogy ez nem pontos önelnevezés.

A Keleti Egyház a késő ókorban és a középkorban jelentős missziós tevékenységet folytatott Perzsiában, Közép-Ázsiában, Indiában és Kínában. A 8. századi hszi-ani sztélé tanúsága szerint keletszír keresztény közösségek Kínában is jelen voltak. E missziós történet azonban nem azonosítható egyszerűen Nesztoriosz személyes hatásával; inkább a keletszír egyházi, liturgikus és teológiai kultúra terjedéséről van szó.

Modern ökumenikus értékelés

A katolikus egyház és az Asszír keleti egyház közötti 1994-es közös krisztológiai nyilatkozat nem Nesztoriosz hivatalos rehabilitációja volt, hanem a két egyház jelenlegi krisztológiai hitének közös megvallása. A nyilatkozat szerint mindkét egyház vallja, hogy az Ige, a Szentháromság második személye, a Szentlélek erejéből testet vett Szűz Máriától, és az általa felvett emberi természet fogantatásától kezdve elválaszthatatlanul egyesült vele.

A dokumentum elismeri, hogy a katolikus hagyomány Theotokosz-nak, az Asszír keleti egyház pedig „Krisztus, a mi Istenünk és Üdvözítőnk anyjának” nevezi Máriát. A nyilatkozat e címeket ugyanazon krisztológiai hit jogos kifejezéseinek tekinti, miközben tiszteletben tartja az eltérő liturgikus és teológiai hagyományokat.

Ez az ökumenikus fejlemény nem teszi semmissé az epheszoszi zsinat történeti és dogmatikai jelentőségét. Segít azonban különbséget tenni a múlt vitáinak terminológiai, politikai és kulturális körülményei, valamint a mai egyházak hivatalosan megvallott krisztológiai hite között.

Nesztoriosz megítélése mindmáig több hagyomány metszéspontjában áll. Az epheszoszi zsinat döntését elfogadó egyházakban neve a Krisztus személyes egységét veszélyeztető tanítással kapcsolódott össze. Az Asszír keleti egyházban ezzel szemben az antiochiai hagyomány hitvalló tanítójaként tisztelik. A modern kutatás általában óvakodik mind az egyszerű elítélő karikatúrától, mind a teljes rehabilitációtól: Nesztoriosz története egyszerre mutatja a krisztológiai fogalmak kialakulásának nehézségeit, a zsinati döntéshozatal politikai körülményeit és a késő antik kereszténység többnyelvű, többközpontú világát.

Elsődleges források és forráskiadások

• Schwartz, Eduard, ed. (1921–1930). Acta Conciliorum Oecumenicorum. Concilium Universale Ephesenum (görög és latin nyelven). Berlin–Leipzig: Walter de Gruyter.
• Nestorius (1925). The Bazaar of Heracleides (angol nyelven). Translated by Driver, G. R.; Hodgson, Leonard. Oxford: Clarendon Press.
• Loofs, Friedrich (1905). Nestoriana: Die Fragmente des Nestorius (német nyelven). Halle: Max Niemeyer.
• Cyril of Alexandria. Letters 1–110. The Fathers of the Church (angol nyelven). Washington, D.C.: Catholic University of America Press.
• Denzinger, Heinrich (2004). Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Budapest: Szent István Társulat.

Szakirodalom

• Altaner, Bertold (1947). Ókeresztény irodalomtörténet: Patrologia. Budapest: Szent István Társulat.
• Bevan, George A. (2007). "The Last Days of Nestorius in the Syriac Sources". Journal of the Canadian Society for Syriac Studies (angol nyelven). 7: 39–54.
• Brock, Sebastian P. (1996). "The 'Nestorian' Church: A Lamentable Misnomer". Bulletin of the John Rylands Library (angol nyelven). 78 (3): 23–35. doi:10.7227/BJRL.78.3.3.
• Előd, István (1978). Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat.
• Grillmeier, Aloys (1975). Christ in Christian Tradition (angol nyelven). Vol. 1. translated by John Bowden. London: Mowbray.
• Kosiński, Rafał (2008). "The Fate of Nestorius after the Council of Ephesus in 431". Sakarya Üniversitesi Fen Edebiyat Dergisi (angol nyelven): 33–49.
• McGuckin, John A. (2004). Saint Cyril of Alexandria and the Christological Controversy: Its History, Theology, and Texts (angol nyelven). Crestwood, New York: St Vladimir's Seminary Press.
• The Council of Ephesus of 431: Documents and Proceedings. Translated Texts for Historians (angol nyelven). Vol. 72. Translated by Price, Richard. Introduction and notes by Thomas Graumann. Liverpool: Liverpool University Press. 2020.{{cite book}}: CS1 karbantartás: others (link)
• Schütz, Antal (1937). Dogmatika: A katolikus hitigazságok rendszere. Budapest: Szent István-Társulat.
• Wessel, Susan (2004). Cyril of Alexandria and the Nestorian Controversy: The Making of a Saint and of a Heretic (angol nyelven). Oxford: Oxford University Press.
• Camelot, P. T. (2002). "Nestorius; Nestorianism". New Catholic Encyclopedia (angol nyelven) (2nd ed.). Detroit: Gale.
• Chapman, John (1911). "Nestorius and Nestorianism". The Catholic Encyclopedia (angol nyelven). New York: Robert Appleton Company. Hozzáférés: 2026. május 13.
• "Nesztoriosz". Magyar Katolikus Lexikon. Hozzáférés: 2026. május 13.
• "Common Christological Declaration between the Catholic Church and the Assyrian Church of the East" (angol nyelven). The Holy See. 1994. november 11. Hozzáférés: 2026. május 13.

• Nesztorianizmus
• Epheszoszi zsinat
• Alexandriai Kürillosz
• I. Celesztin pápa
• Theotokosz
• Khalkédóni zsinat
• Asszír keleti egyház
• Keleti egyház
• Ókeresztény irodalom